Német források

A kutatók számára két jelentősebb német forrásfajta áll rendelkezésre. Az első az Einsatzgruppenek jelentései. Minden különítmény kiadott egy jelentést a tevékenységéről, az ellenség kivégzéséről, valamint a helyi lakosság körében uralkodó hangulatról, a mezőgazdaság és az ipar helyzetéről, a politikai véleményekről, az életszínvonalról… Részletes dokumentumok, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy képet alkossunk az áldozatok pontos számáról minden egyes faluban, és betekintést nyújt az Einsatzgruppen belső szervezetébe.

A második forrás háború utáni, a nácik elleni büntetőperek anyaga. Az a több százezer oldal peranyag, amit a tárgyalásokra készítettek, a ludwigsburgi szövetségi levéltárban (Bundesarchiv) található Németországban. Ezek a dokumentumok tanuvallomásokat tartalmaznak az Einsatzgruppen emberektől; rendőr egységektől; Waffen-SS tagoktól; német polgároktól, akik a megszállt területeken dolgoztak (vállalkozók, szakképzett munkások); a Volksdeutsche-tól (akiket német vezetőként ismertek); zsidó túlélőktől és helyi szemtanúktól. Ezekben az értékes dokumentumokban nagyon fontos információ található a kivégzésekről, a gettóban zajló életről, sőt az utasítási láncolatról is a német tisztek között. Ezek az archívumok nélkülözhetetlenek, mivel lefedik azokat a fehér foltokat, amelyek ma is léteznek, nagyrészt azért, mert a nácik megsemmisítették a saját dokumentumaikat a háború végén.

Szovjet források

A németek által megszállt első szovjet területek felszabadításával párhuzamosan létrehozták a Szovjet Rendkívüli Állami Bizottságot, hogy kivizsgálják a nácik és kollaboránsaik által elkövetett bűnöket és okozott károkat. Helyi keretek között működve, a Bizottság meginterjúvolta a tömegmészárlások szemtanúit, valamint orvosi és jogi szakértőkkel dokumentáltak valamennyi tömegsírt. Emellett készítettek egy listát az áldozatokról, de gyakran nem volt teljes, mivel nem tudták minden esetben azonosítani a megtalált holttesteket. Ezek az archívumok, melyek nélkülözhetetlenek a golyók által elkövetett holokauszt kutatása számára, a Szovjetunió felbomlásával hozzáférhetőbbekké váltak a nyugati történészek számára. A Bizottság dokumentumait, amelyet egykor a szovjet szó használata miatt bíráltak, ma nagyban használják a nyugati historiográfiában.

Egy másik fontos forrás: a KGB perek anyga, melyek során a nácikat és kollaboránsaikat helyezték vád alá. A legelső Krasznodárban volt 1943-ban. Ezeknek a pereknek a tanuvallomásai és aktái nagy részét teszik ki az archívumoknak. Ezen dokumentumok alapján pontos képet kaphatunk az egyes falvakban zajló népirtásokról, valamint a helyi rendőrség szervezetéről és az ő rendkívül fontos szerepükről, mint összekötők a német megszállók és a falusi lakosság között.

A megszállt szovjet területeken a nácik különböző stratégiát alkalmaztak a helyi zsidó lakosság összegyűjtésére, mielőtt kivégezték őket. Például plakátokat tettek ki, amiben arra szólították fel őket, hogy jelentkezzenek munkára, vagy táborba, sőt Palesztinába való elszállításra. A gettók létrehozása, akár nyitott vagy zárt, egyszerűbbé tette a beazonosításukat és összegyűjtésüket. Néhány esetben a német és a helyi egységek hajnalban körbezárták a falut, majd házról házra letartóztatták a zsidókat és egyenesen a kivégző helyre vitték őket. Különféle helyeket használtak az összegyűjtésre: piacteret, az iskola épületét, istállókat és más helyeket, ahol a helyi lakosság végignézhette, ahogy zsidó szomszédjaikat letartóztatják.

A kivégzőhelyre oszlopokban menetelő zsidók látványa feltűnő jelenség volt a zsidók népirtásában szerte a megszállt szovjet területeken. Teherautókon, szekereken, gyakran gyalogszerrel vonultak. Az áldozatoknak többnyire kilométereket kellett gyalogolni falvakon és vidékeken keresztül, hidegben és forróságban, több hét vagy hónap nélkülözés után a vesztőhelyre. A kivégzés már gyakran elkezdődött az előbb említett menetelés előtt. A gyengéket, akik nem tudták felvenni az őrök által diktált tempót, agyonverték vagy lelőtték. Ezekben az oszlopokban nem csak áldozatok voltak és elkövetők, hanem a helyi rekvirált lakosok, akik a szekereket vezették a kivégzőhelyre, nekik kellett a kivégzés után visszaszállítaniuk a zsidók holmijait. Néha előfordult, hogy az áldozatok nem tudták, hogy a vesztőhelyre viszik őket. Csak akkor jöttek rá, amikor bekanyarodott az út és meglátták az előre megásott árkokat.

Miután az áldozatok megérkeztek a kivégzés helyére, az árkokat, amelyekbe belelőtték őket, már előre megásatták vagy a többi zsidóval vagy az erre rekvirált falusi lakosokkal. Néha saját maguknak kellett megásni az árkokat. Ezután, ütlegelések és parancsok közben a férfiakat, a nőket, a gyerekeket és az időseket arra kényszerítették, hogy vetkőzzenek le meztelenre, még tél idején is. Holmijaikat a földön kellett hagyniuk, vagy a szekereken, majd megmotozták őket, hogy nem maradtak-e náluk értékek.

Miután levetkőztek, az áldozatoknak az árok szélénél vagy az árokban kellett felsorakozniuk. Az Einsatzgruppen, vagy más náci egységek tagjai háton, tarkón vagy fejen lőtték őket. A kisgyerekeket gyakran élve dobták a gödörbe, vagy agyonlőtték őket anyjuk karjában. A csoportok egymást követték, és minden áldozat az árokba hullott, amint az elkövetők agyonlőtték őket. Sokan nem haltak meg, csak megsebesültek, amikor a rekvirált falusi lakosok betemették az árkokat fölöttük.

Miután az áldozatokat meggyilkolták, az árkokat betemették, az elkövetők és a rendőrök átvizsgálták az áldozatok holmiját értékekre vadászva. Ezt követően a holmikat néha maguk a gyilkosok, de leginkább a falusi lakosok, teherautókra, illetve szekerekre pakolták. Egy épületben halmozták fel őket, majd Németországba szállították vagy a németek, illetve a helyi hatóságiak kiárusították őket. A németek, a rendőrség és a helyi lakosok egy része átkutatta, néha az utolsó fadarabig kifosztotta a zsidók otthonait, és a gettót.

A zsidók kivégzése a haláltáborokban titkos volt. A nácik minden létező eszközt felhasználtak arra, hogy eltüntessék a népirtás bizonyítékait. A golyók által keleten elkövetett holokauszt egyik különössége az, hogy nagyon sok fényképes és filmes felvétel létezik a kivégzésekről. A kivégzések sokfélék voltak: kivégzések zajlottak éjjel és nappal, télen és nyáron, nyilvánosan és titokban. A népirtás utolsó szemtanúi még élnek, és emlékeznek erre az iszonyatos borzalomra. A gyilkoló egységes gyakran tudták, hogy a kivégzéseken jelen van a helyi lakosság, de ez nem zavarta őket. Néha az is előfordult, hogy kényszerítették az embereket, hogy legyenek jelen zsidó szomszédaik kivégzésénél.